Prológus

Július másodika. A nap amikor teljesen megváltozott az életem. Olyannyira, hogy most itt ülök London egyik kávézójában arra várva, hogy megérkezzen egy újságíró és interjút készítsen velem. Most biztos azt hiszitek, hogy egy vagyok a sok 'sztár' közül, de tévedtek. Nem tudok énekelni, nem tudok táncolni, nem szerepeltem semmilyen valóság show-ban, de mégis itt vagyok és várom Miss Peterson-t. Jön a kérdés, hogy akkor ki vagyok én? Hogy ki? A világ legszerencsésebb embere, ugyanis valóra vált az álmom. Éveken keresztül vártam rá, küzdöttem érte és igen..elértem a célom. Elértem azt, hogy észre vegyen. Azt, hogy ne csak egy lány legyek a tömegből. Azt, hogy többet lásson bennem egy sikítozó rajongónál.

Elmosolyodtam, miközben eszembe jutottak a régi emlékek. Minden egyes napra pontosan emlékszem és percről percre el tudom mesélni az összeset. Az első koncertet, az átsírt éjszakákat..mindent. Most már tudom, hogy megérte a sok szenvedés, a sok hiszti, ajtócsapkodás, nevetés, zokogás, zenehallgatás..minden. 

A kávézó ajtaja nyílt és egy középkorú nő lépett be rajta. Egyenes haja szoros kontyba volt fogva, szolid, de határozott smink volt rajta és egy egyszerű szoknyát viselt, hozzá illő kabáttal és cipővel. Egyenes háttal, tekintélyt parancsolóan sétált felém. Azonnal tudtam, hogy ő az. London legnépszerűbb újságjának a főszerkesztője, aki csak fontos személyekkel hajlandó interjút készíteni. Aki kevésbé fontos, azt az alkalmazottakra bízza, akik egyébként rettegnek tőle. Fagyos tekintete engem is megrémített, de felálltam és mosolyogva üdvözöltem.

- Jó napot kívánok, Miss Peterson.- nyújtottam a kezem.

- Jó napot kívánok, Mrs. Malik.- szorította meg az előbb említett testrészem.- Hívjon nyugodtan Sarah-nak. 

- Ön pedig szólítson csak Lilly-nek..vagy Lillian-nek. Amelyik jobban tetszik.- hadartam idegesen. Megértem, hogy miért félnek tőle. 

- Rendben, Lillian. Kezdhetjük?

- Persze.- bólintottam, majd leültem és kíváncsian néztem rá.

- Szóval, hogy ismerte meg Mr. Malik-ot? 

(...)